Miből élt, vagy miből halt éhen az utca embere 1932-ben. A Magyarság című napilap Képes Mellékletéből közöljük az alábbi beszámolót.
“Budapest világváros és ezen az alapon ezerszer láttuk már lefényképezve a Halászbástyát, a ligetet, a főútvonalak hemzsegő emberáradatát, egyszóval a fényoldalt, a metropolisz ragyogását, de ezek a képek itt színtén a metropolisz arcához tartoznak, épp olyan szervesen mint az előbbiek. Csak az idegenforgalmi propaganda kegyes kalauza következtében kevésbé észrevehetőek.”
“Az öreg cipőfényesítő például ott ül hajnaltól késő estig a standján, tükörfényessé dörzsöli a hölgyek és urak cipőjét, ha éppen van vendég, ha meg nincs, hát begyújt a kis pléhkályhába és elgondolkodik, milyen jó világ volt még akkor amikor a konfliskocsisok közé tartozott…”
“Ez a két rongyoskabátú gyerkőc itt szintén komoly kenyérkereső. Kéregetőiparos, mint a körutak humora hívja őket. Ezek azok a gyerkőcök akik állandóan húszfillérért siránkoznak a járókelőknek, s egyes beavatottak szerint ez a legjövedelmezőbb kenyérkereset.”
“A kötöttsapkás asszony a dudlizó kisgyerekkel a karján…óraszám áll a sarkokon: talán nincs lakása, talán kenyere sincs…”
“A pereces viszont vidám legény, bejegyzett ipara van, nem fél a rendőröktől, igazán mellén a kenyere, hátán a háza, bizományban árul s este, ha bevág az üzlet, a tenort fújja valamelyik kültelki kocsmában.”
“Ez a legény viszont a legkeményebb ipart űzi: tüzkőárus. Nincs utca, ahol ne hallanád őket utánadsziszegni: tszkő rak tszkő! Ami annyit jelent magyarán, hogy tűzkő, urak, tűzkő. Ha viszont rendőr jön, eliramodik a kapu alá és a legártalmatlanabbul cipőjét kötözi, merthogy a tilos iparágak közé tartozik.”
“S a végén, ez az utolsó kép a szépliteratura utcai térhódítását mutatja be. Nem panaszkodhatnak hát a betüvető emberek se, s nem mondhatják, hogy ponyvára kerülnek. Deszkán vannak, kapu alatt, kirakatban.”
Visszhang 